Idegenfélrevezetés

„Hétvége Krakkóban”

Egy júliusi szombat hajnalán indult el a buszunk a Déli pályaudvartól, a „Hétvége Krakkóban” út résztvevőivel. A társaság első látásra kellemesnek tűnt, az idegenvezető hölgy kedvesen üdvözölt minket, és a busz is kényelmes volt.

Az út három fő állomásra épült: Zakopanéra, Krakkóra és Wieliczkára. Mivel krakkói városnézésre mindössze egy délutánt szánt a program, kissé túlzónak éreztem az utazás címét, de legyintettem: nem ez volt a lényeg.

Az idegenvezető stílusa

A gondok akkor kezdődtek, amikor idegenvezetőnk – egyébként lenyűgözően széles lexikális tudással – alternatív történelemértelmezését nemcsak megosztotta, hanem rendre meg is próbálta ráerőltetni a vele együtt utazókra. Néhány hajszálam bánta, de hősiesen ellenálltam.

A továbbiak megértéséhez érdemes felidézni a hölgy kommunikációs stílusát. Közölte velünk, hogy főnöke szerint ő az iroda „legjobb idegenvezetője”, majd hozzátette: ha valaki beszélget vagy félbeszakítja a mikrofonba mondottakat, nem folytatja, mert „ez kulturális utazás, azért fizettek, hogy engem végighallgassanak”.

Bár lengyelül nem beszélt, szerb–horvátból anyanyelvi szinten kommunikált. Az irodában valaki nyilván úgy gondolta, hogy ha valaki tud egy szláv nyelvet, akkor majd egy másikon is boldogul – ami jól mutatja, mennyire nincsenek tisztában az ezek közötti átjárhatósággal… Ennek eredményeképp idegenvezetőnk mindenhol németül szólalt meg: a szállodában, éttermekben, múzeumokban. Amikor valaki rákérdezett, miért nem angolul beszél, elmondta, hogy nem ismeri, nem is szereti – és nem is tartja sokra.

Más szakmák és kollégák minősítése

A legkellemetlenebb az volt, ahogyan más országok idegenvezetőiről, illetve egyes szakmákról beszélt – gyakran nacionalista színezetű megjegyzésekkel. A szlovákiai Árva váránál például a német nyelvű vezetést tolmácsolta nekünk, de közben többször is félhangosan minősítette a kolléganőt: „Ahhoz képest, hogy szlovák, egészen felkészült.” A vár relikviáinál pedig kijelentette: „Tudják Önök, hogy a régészek lopnak?”

Wieliczkában, a híres sóbányában egy jól felkészült lengyel vezető tartotta a német nyelvű előadást. A hölgy ezt rendre úgy fordította: „Ez nem jól tudja – majd én elmondom maguknak az igazat!”

Úgy vélem, ennyi is jól érzékelteti, milyen tiszteletet tanúsított más nemzetek szakemberei és a régészek iránt.

Tévhittúra

Mint említettem, idegenvezetőnk rendszeresen ismertette velünk sajátos történelemképét – az egyedül érvényes igazságként előadva.

A lengyelekről például azt vallotta, hogy bár kedvelhetők, tulajdonképpen Magyarországnak köszönhetik fennmaradásukat. A „lengyel” szó szerinte az avar eredetű „lendzsál”-ból származik, őseik pedig nomád ázsiai vándorok voltak. A magyarok és lengyelek ősei ismerték egymást, jó kapcsolatban álltak – innen ered a hagyományos lengyel–magyar barátság. A magyar eredetről azért nem beszélt, mert – saját bevallása szerint – már a „finnugor-elmélet” említésétől is ideges lesz.

A románok eredetéről is megosztotta elméletét: szerinte ők valójában egy macedón népcsoport, és csak a 19. századi nyelvújítás során alakították át a nyelvüket, hogy elrejtsék valódi múltjukat.

A lengyel–magyar barátság túlhangsúlyozása állandó toposz volt monológjaiban. Néhány „érdekesség” a sok közül:

• Ha lengyel bort isznak, az biztosan magyar.

• A grünwaldi csatában a lengyelek azért győzhettek, mert Luxemburgi Zsigmond segítséget küldött.

• A bányászatra a magyarok tanították meg őket, hiszen Európában ebben mi voltunk a legjobbak.

Bezzeg itthon…

Hazatérve – állítása szerint – téveszmékkel mérgezik az ifjúságot. A „legnagyobb magyar király” szerinte Nagy Lajos volt, mert sokat hódított, és az ő korában az ország partjait „három tenger mosta” – egy régen cáfolt mítosz.[1]

A történetírásról szólva azt állította, hogy Anonymus műve, a Gesta Hungarorum I. Béla korában keletkezett, mivel csak az ő uralkodásáig meséli el a történetet – ezért nem keletkezhetett később.[2]

Zrínyi Miklós halála szerinte nem vadászbaleset volt, hanem a bécsi udvar ármánya – ez a verzió időről időre felbukkan, majd újra eltűnik.[3]

Petőfi sorsának említésekor összekacsintott velünk: „Ugye senki sem hiszi el, hogy Segesvárnál meghalt?” Szerinte az orosz levéltárakból kiderült, hogy 1849-ben 40 ezer hadifoglyot hurcoltak el, köztük Petőfit is, és a barguzini lelet hiteles.[4] A történet feltűnően hasonlít Drábik János írásaira.

A magyar történeti emlékek állapotáról is határozott véleménye volt. Az Országos Széchényi Könyvtárról például így szólt: „Azt már csak a vakolat tartja egyben!” Gyakori látogatásaim alapján kijelenthetem: a könyvtár köszöni, jól van. A lengyel királysírok kapcsán pedig azt hányta Magyarország szemére, hogy nálunk „a királyok csontjai összekeverve hevernek múzeumok alagsoraiban” – ez enyhe túlzás, bár valóban vannak problémák.[5]

A mayerlingi tragédiát is új megvilágításba helyezte: Rudolf trónörököst szerinte nem öngyilkosság vitte el, hanem osztrák ügynökök.[6]

A krakkói Wawelben Pilsudski tábornok sírjánál pedig azt állította, hogy a tábornok „a második világháború alatt is adott tanácsokat a lengyel hadseregnek” – jóllehet 1935-ben meghalt.

Mindezek fényében aligha meglepő, hogy a boszniai piramisokhoz is szervez túrákat,[7] amelyek az alternatív történelem kedvelőinek örök kedvencei. Erre az útra azonban már aligha fizetek be.

Bárány Balázs

2014. szeptember 1.