A magyar parlamenti vita színvonalának állítólagos hanyatlása visszatérő közhely. Szinte minden korszak úgy tekintett önmagára, mint amelyben a politikai kultúra már elmarad egy korábbi, eszményinek vélt állapottól. Ez a nosztalgikus szemlélet azonban inkább a politikai emlékezet működéséről árulkodik, mintsem a történeti valóságról. A magyar parlamentarizmus története ugyanis azt mutatja, hogy a személyeskedés, a durva retorika, a botránykeltés vagy akár a fizikai erőszak különböző formái szinte minden korszakban jelen voltak – csupán eltérő intenzitással és eltérő kommunikációs környezetben.
A dualizmus korát gyakran a parlamenti retorika aranykoraként emlegetik, hiszen olyan kiváló szónokok formálták a közéletet, mint Apponyi Albert, Tisza István, Kossuth Ferenc vagy Justh Gyula. Kétségtelen, hogy a korszakban a klasszikus retorikai műveltség a politikusi pálya alapkövetelményének számított. Ez az időszak azonban korántsem volt a parlamenti úriemberség mintaképe – elég csak felütni Mikszáth Kálmán ezzel kapcsolatos írásait. Az 1890-es évektől az obstrukció a magyar parlamentarizmus egyik meghatározó jelenségévé vált: órákig, olykor napokig tartó beszédek, zajkeltés, csengetés, a házszabályok tudatos kijátszása bénította meg a törvényhozást.
Mi az obstrukció?
Az obstrukció – a parlamenti munka megakasztása különféle eszközökkel (latinul a szó elrekesztést jelent) – a kisebbség bevett fegyvere volt a 19. századi Európában. Bár Angliában az írek 1833-tól kezdődően négy ízben is alkalmazták, Londonban sokáig ódzkodtak a parlamenti szólásjog korlátozásától. Végül 1881. február 2-án reggel egy folyamatosan 41 órája tartó képviselőházi ülést az elnök (speaker) váratlanul megszakított, és hivatkozva a rendkívüli helyzetre, az írek kiabálása ellenére elrendelte a szavazást az adott kérdésben. Másnap pedig a liberális (whig) miniszterelnök, William Ewart Gladstone beterjesztette a házszabály-revíziót, mely rendkívüli esetben, a képviselők háromnegyed részének támogatása mellett lehetővé tette a klotűrt, vagyis hogy a házelnök a vitákat berekesztheti a többség jóváhagyásával. A lármásan tiltakozó képviselőket az elnök sorban, udvarias szertartásossággal kivezettette a teremből, végül a tiltakozók távollétében egyhangúan elfogadták az új szabályt. Gladstone a következő évben már az egyszerű többség hozzájárulását is elegendőnek ítélte a vita lezárásához, de új javaslatát nem csupán az írek ellenezték, hanem – az esetleges visszaélésektől tartó – konzervatív (tory) ellenzék is. Egyikük, William Lehman Ashmead-Bartlett például kijelentette, hogy a miniszterelnök „új keletű parlamentek példáira hivatkozik, minők a francia vagy német törvényhozások, holott Magyarországon, melynek története és alkotmánya inkább hasonlít az angolhoz, mint bármely más népé Európában, és amelynek nemzeti büszkesége és szabadságszeretete annyira rokon az angol népével, tudvalevőleg nincsen klotűr”. A példa nem hatotta meg a többséget, és elfogadták Gladstone javaslatát, hiszen valóban lemaradásban voltak: a franciáknál már a 19. század elejétől létezett klotűr (a cloture berekesztést jelent), ahogy később a legtöbb európai országban bevezették, míg az amerikai és a belga törvényhozásban egyes kérdések megvitatására előre meghatározott időkeretet szabtak. . Az Osztrák-Magyar Monarchia viszont lemaradt: Bécsben csak 1897-ben vezettek be ilyen házszabályt, miközben rendőrök szállták meg a birodalmi tanács képviselőházát; ennek ellenére a következő években többször került sor még obstrukcióra (sőt, dulakodásra, az ülésterem bútorainak összetörésére is). Magyarországon a klotűrt 1904 és 1913 között több lépcsőben honosította meg Tisza István.
Lőrinc László
1904. november 18-án, az úgynevezett zsebkendőszavazás során Perczel Dezső házelnök egy előre megbeszélt zsebkendőjelre rendelte el a szavazást a házszabály módosításáról. Az ellenzéki képviselők ezt alkotmányellenes puccsnak tekintették, feldúlták az üléstermet, bútorokat törtek össze, összezúzták az elnöki emelvényt és a szavazóberendezést. Néhány évvel később, 1912-ben, a „vérvörös csütörtök” időszakában Kovács Gyula képviselő revolverrel rálőtt Tisza István házelnökre az országgyűlés üléstermében; Tisza sértetlen maradt, a merénylő pedig öngyilkosságot kísérelt meg. A korszak politikai elitjében ráadásul a párbaj mindennapos konfliktuskezelési eszköznek számított: Tisza István, Apponyi Albert, Andrássy Gyula vagy éppen Kossuth Ferenc is részt vett becsületbeli ügyek miatt vívott párbajokban. A korszak tehát egyszerre volt a magas színvonalú szónoklatok és a politikai erőszak korszaka.
A Horthy-korszak parlamenti vitáiban a szélsőségesség elsősorban a személyeskedő sértésekben, a hangos közbekiabálásokban és a tudatos botránykeltésben öltött testet. A harmincas évek elején a szociáldemokrata képviselők rendszeresen éltek obstruktív közbeszólásokkal, míg 1939 után a nyilas képviselők váltak a fegyelmi ügyek visszatérő szereplőivé. Gyakoriak voltak az antiszemita vagy nyíltan fenyegető kijelentések is. A kárpátaljai autonómiáról folytatott viták során például folyamatos közbekiabálások akadályozták a tanácskozást, egyik nyilas képviselő pedig Teleki Pál miniszterelnököt „gorillának” nevezte. Más alkalmakkor verekedés közeli jelenetek alakultak ki, a házelnöknek pedig rendszeresen kellett rendreutasítással, megrovással vagy kitiltással fenntartania az ülések rendjét. A parlament ekkor is a társadalmi radikalizálódás egyik legfontosabb színtere volt.
Az 1945 és 1948 közötti koalíciós időszak parlamenti kultúrája sem volt olyan emelkedett, mint ahogyan azt az utókor olykor feltételezi. A demokratikus intézmények ugyan újjáépültek, ám a politikai küzdelmek rendkívül élesek voltak. Elég Marosán György és Schlachta Margit összecsapásaira utalni: egy alkalommal Marosán harminckétszer szakította félbe a képviselőnő felszólalását rövid, sokszor gúnyos vagy demagóg közbekiabálásokkal, gyakorlatilag ellehetetlenítve az érdemi vitát. A parlamenti jegyzőkönyvek jól mutatják, hogy a kommunista képviselők tudatos politikai eszközként alkalmazták a zajkeltést és a verbális nyomásgyakorlást ellenfeleikkel szemben.
Az államszocializmus évtizedeiben a parlament kétségtelenül nyugodtabbnak tűnt, ennek oka azonban nem a politikai kultúra magasabb színvonala, hanem a valódi politikai verseny megszűnése volt. Az 1949 és 1990 közötti országgyűlés döntően az állampárt politikai akaratának legitimációs fóruma lett. A felszólalások többsége előre egyeztetett, formalizált és ideológiailag erősen meghatározott volt, a viták lényegi kérdésekben gyakorlatilag hiányoztak, az egyhangú szavazások pedig a parlament ellenőrző funkciójának kiüresedését jelezték. A konfliktusok eltűnése tehát nem a konszenzus, hanem a pluralizmus hiányának következménye volt.
A rendszerváltozás után ismét valódi parlamenti verseny bontakozott ki. Az 1990-es országgyűlésben még számos kiváló szónok – Antall József, Szabad György, Tamás Gáspár Miklós, Darvas Iván – emelte a viták színvonalát. Ugyanakkor már ekkor felbukkantak azok a jelenségek, amelyek később meghatározták a parlamenti kommunikációt. Dénes János halálbüntetésről és akasztásról szóló felszólalása, Csurka István provokatív retorikája vagy Torgyán József emlékezetes személyeskedései (“bunkócska”, “liberálbolsevik”) jelezték, hogy a televízió közvetítette parlament egyre inkább médiatérré válik. A politikai beszéd fokozatosan a televíziós híradók és a rövid idézhetőség logikájához alkalmazkodott.
A 2000-es évektől a politikai kommunikáció további polarizálódása már nem kizárólag a parlament falai között zajlott. Bár Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde nem az országgyűlésben hangzott el, nyilvánosságra kerülése jelentősen hozzájárult a közbeszéd eldurvulásához, és legitimálta a nyersebb politikai nyelvezetet. A NER időszakában ez a tendencia tovább erősödött. Orbán Viktor Vona Gáborra tett burkoltan homofób utalásai illetve “csicskapártozása“, Zagyva György Gyula fenyegető fellépése – egy alkalommal például szamurájkardot is bevitt az Országházba –, Hadházy Ákos performatív akciói és obszcén feliratú táblái, valamint Kövér László kioktató megjegyzései – amelyek gyakran egy rossz pedagógus fölényeskedő hangnemét idézik – mind azt mutatják, hogy a parlamenti konfliktusok elsődleges célközönsége már nem feltétlenül a plenáris ülés, hanem a televíziós kamerák, az internetes hírportálok és a közösségi média nyilvánossága. A parlament egyre inkább politikai színpaddá vált, ahol a felszólalások sokszor nem a jelenlévő képviselőket, hanem a választókat célozzák.
A magyar parlamenti kultúrának ezért aligha beszélhetünk elveszett „aranykoráról”. Inkább azt figyelhetjük meg, hogy a politikai konfliktusok megjelenési formái folyamatosan változtak. A dualizmus korának párbajai, obstrukciói és merényletei után a Horthy-korszak botrányos közbeszólásai, a koalíciós évek verbális terrorja, majd az államszocializmus konfliktusmentesnek látszó, valójában kiüresített parlamentje következett. A rendszerváltozás óta pedig a konfliktusok egyre inkább a média és a közösségi nyilvánosság logikájához igazodnak. Nem a politikai indulatok lettek erősebbek, hanem azok kommunikációs formái változtak meg.
Ajánlott szakirodalom
- Dobszay Tamás – Estók János – Salamon Konrád – Szerencsés Károly – Tombor László: Tisztelt Ház! A magyar országgyűlések története 1848-1998. Budapest, Puskás Tivadar Távközlési Technikum, 1998.
- Cieger András: A magyar országgyűlés a dualizmus korában. I–II. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2015–2016.
- Püski Levente: A Horthy-korszak parlamentje. Budapest, Osiris Kiadó, 2015.
- Palasik Mária: Parlamentarizmustól a diktatúráig. Az 1944–1949 közötti nemzetgyűlés és országgyűlés története. Budapest, Napvilág Kiadó, 2020.
- Feitl István: Az államszocializmus parlamentje. Budapest, Napvilág Kiadó, 2013.
- Kukorelli István (szerk.): A magyar Országgyűlés története 1990–2010. Budapest, Országgyűlés Hivatala, 2011.
