Ha ma megkérdeznénk, ki robbantotta ki a hidegháborút, valószínűleg sokan rávágnák: a Szovjetunió. Mások szerint viszont az Egyesült Államok is jelentős szerepet játszott benne. A történészek éppen ezért már évtizedek óta vitatkoznak azon, hogy mikor kezdődött valójában a hidegháború, és ki viseli érte a nagyobb felelősséget.
A vita azért fontos, mert nemcsak arról szól, hogyan romlott meg a viszony Washington és Moszkva között. Attól is függ a válasz, hogyan értelmezzük Kelet-Európa – köztük Magyarország – szovjetizálását. Ha ugyanis a hidegháborút elsősorban a szovjet expanzió következményének tekintjük, akkor a magyarországi kommunista diktatúra kiépítése is Sztálin tudatos birodalmi politikájának részeként jelenik meg. Ha viszont a konfliktust inkább kölcsönös nagyhatalmi rivalizálásként értelmezzük, akkor a szovjetizálás is részben a két blokk kialakulásának következményeként magyarázható. A hidegháború eredetéről szóló vita tehát egyben arról is szól, mennyiben volt elkerülhetetlen Magyarország szovjetizálása.
A hagyományos magyarázat: Sztálin a felelős
A legrégebbi nyugati értelmezés szerint a hidegháborút alapvetően a Szovjetunió idézte elő. Ennek szimbolikus kezdete gyakran Winston Churchill 1946-os fultoni beszéde, amelyben először beszélt arról, hogy Európára „vasfüggöny” ereszkedett.
E felfogás szerint Sztálin a második világháború után nem elégedett meg a megszerzett befolyási övezettel. A Vörös Hadsereg által elfoglalt kelet-európai országokban sorra kommunista diktatúrák épültek ki, miközben a Szovjetunió ideológiai és politikai befolyását is igyekezett kiterjeszteni. Az Egyesült Államok és szövetségesei ebben az értelmezésben csupán reagáltak a szovjet terjeszkedésre.
A revizionisták szerint Amerika sem volt ártatlan
Az 1960-as években azonban a nyugati történetírásban megjelent egy teljesen más nézőpont. A revizionista történészek úgy vélték, hogy a hidegháború nem pusztán a szovjet expanzió következménye volt.
Szerintük az Egyesült Államok a világháború után saját gazdasági és politikai befolyását kívánta kiterjeszteni. Ennek fontos eszköze volt a Marshall-segély, amely nemcsak Európa újjáépítését szolgálta, hanem a nyugati gazdasági rendszer megszilárdítását is. A revizionisták szerint a Szovjetunió részben erre reagálva igyekezett saját ellenőrzése alatt tartani Kelet-Európát.
A revizionista iskola jelentős hatást gyakorolt a hidegháború kutatására, mert ráirányította a figyelmet az amerikai külpolitika gazdasági és stratégiai motivációira. Az 1990-es évektől azonban, a szovjet levéltárak megnyitását követően számos revizionista állítást felülvizsgáltak. Az új források azt mutatták, hogy Sztálin már a háború végén hosszú távon a szovjet érdekszféra megszilárdítására és a kelet-európai államok politikai átalakítására törekedett. Emiatt a revizionista magyarázat ma már kisebbségi álláspontnak számít.
A köztes álláspont: mindkét fél felelős
Az 1970-es és 1980-as évekre egy kiegyensúlyozottabb értelmezés vált meghatározóvá. Ennek legismertebb képviselője John Lewis Gaddis volt.
A posztrevizionista megközelítés szerint a hidegháború nem egyetlen fél hibájából robbant ki. A két szuperhatalom kölcsönösen bizalmatlanul figyelte egymást, miközben mindkettő saját biztonságát próbálta növelni. Ez azonban a másik fél számára fenyegetésnek tűnt, ami egyre mélyülő konfliktushoz vezetett.
Gaddis ugyanakkor fontos különbséget látott a két nagyhatalom európai szerepe között. Míg az Egyesült Államok nyugat-európai jelenléte alapvetően a helyi kormányok beleegyezésével valósult meg, addig a Szovjetunió Kelet-Európában katonai és politikai kényszerrel tartotta fenn uralmát.
Éppen ezért a mai történetírás sokszor „új tradicionalista” irányzatról beszél. Miközben elfogadja, hogy az Egyesült Államok politikájának is volt szerepe a feszültség növekedésében, a legtöbb kutató ma már úgy látja, hogy a hidegháború kirobbanásáért döntően Sztálin külpolitikai céljai és Kelet-Európa erőszakos szovjetizálása viselte a felelősséget.
Nem minden hidegháborús válság volt egyforma
A neves magyar történész, Békés Csaba új szempontból közelítette meg a kérdést. Szerinte különbséget kell tenni a hidegháború valódi válságai és az úgynevezett pszeudoválságok között.
Valódi válságoknak azokat az eseményeket tekinti, amelyek valóban veszélyeztették a két szuperhatalom közötti stratégiai egyensúlyt. Ilyen volt például a koreai háború, a berlini válságok vagy a kubai rakétaválság, amikor a nukleáris háború veszélye is reálissá vált.
Ezzel szemben az olyan kelet-európai események, mint az 1953-as keletnémet felkelés, az 1956-os magyar forradalom, a prágai tavasz vagy a lengyel Szolidaritás válsága, bár rendkívül jelentősek voltak az érintett országok számára, nem rengették meg a nagyhatalmi egyensúlyt. A két szuperhatalom hallgatólagosan elfogadta, hogy ezek a Szovjetunió érdekszférájába tartoznak.
Kelet-Európa sorsa már korábban eldőlt?
Békés Csaba szerint Kelet-Európa szovjetizálását sem szabad kizárólag a hidegháború következményeként értelmezni. Véleménye szerint a térség jövője már 1944-ben, a Vörös Hadsereg előrenyomulásával lényegében eldőlt. Az ezt követő években inkább fokozatos alkalmazkodás zajlott a szovjet politikai modellhez, mintsem nyílt hatalmi fordulat.
Sztálin halála után a két blokk továbbra is rivális maradt, ugyanakkor számos kérdésben kénytelen volt együttműködni. Az enyhülés folyamata már az 1950-es évek közepén megkezdődött, és egyik fontos állomása az 1975-ös helsinki értekezlet volt, amely a második világháború utáni európai határok nemzetközi elfogadását is megerősítette.
Ez az értelmezés azért különösen fontos Magyarország története szempontjából, mert arra utal: a kommunista rendszer kiépülése nem elsősorban a hidegháború következménye volt, hanem abból fakadt, hogy a Vörös Hadsereg katonailag elfoglalta az országot. A hidegháború későbbi kibontakozása inkább megszilárdította ezt a helyzetet, mintsem létrehozta volna.
Van-e végső válasz?
A történészek ma sem vitatják, hogy a hidegháború kialakulásában mindkét szuperhatalom politikája szerepet játszott. A mai mainstream történetírás ugyanakkor – különösen a szovjet levéltárak megnyitása óta – egyre inkább arra a következtetésre jut, hogy a konfliktus elsődleges mozgatója Sztálin politikája, valamint Kelet-Európa szovjet érdekszférává alakítása volt.
Ezért a „ki kezdte a hidegháborút?” kérdés nem pusztán diplomáciatörténeti vita. Magyarország történetének értelmezését is alapvetően befolyásolja. Ha ugyanis a szovjetizálást a hidegháború egyik kiváltó okának tekintjük, akkor a Rákosi-féle diktatúra kiépülése nem a nagyhatalmi konfliktus mellékterméke, hanem annak egyik legfontosabb előidézője és egyben első következménye volt. Ha viszont a hidegháborút elsősorban kölcsönös bizalmatlanságként értelmezzük, akkor a magyarországi kommunista hatalomátvétel inkább e nemzetközi folyamat egyik elemeként jelenik meg. A hidegháború eredetéről szóló vita tehát egyben arról is szól, hogyan értelmezzük Magyarország 1945 utáni történetét.
Felhasznált irodalom:
- Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Budapest, 2019, Osiris Kiadó.
- Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, 2001, Európa Kiadó.
- Hahner Péter: A hidegháború történetírása. Rubicon, 2019/2-3.
A borítókép szándékos játék: ChatGPT segítségével készült, és egyszerre idézi fel a hidegháború ikonikus vizuális világát, valamint finom iróniával kiforgatja az 1950-es évek propagandájának jól ismert képi kliséit.
